Igen, mindenki ismeri a szép Andersen vagy Grimm meséket, bár említhetem Hamupipőkét, vagy Csipkerózsikát is. De mindegyik mesének nagyjából egy a lényege. A királylány várja a herceget, és mikor már teljesen reménytelennek érzi, hogy eljöjjön hozzá a herceg, akkor egyszer csak megjelenik azon a bizonyos fehér lovon. Ez a 21. században sem változott semmit. Minden királylány várja a herceget. Csakhogy a mai világ királylányai rengeteg békát megcsókolnak, mire egyből herceg lesz, vagy esetleg megcsókol egy csomó herceget, és rút békává változik.

Keressük azt a herceget, aki mellett biztonságban érezzük magunkat, aki vigyáz ránk, és ami a legfontosabb, hogy olyan királylánynak szeressen minket amilyenek, valójában vagyunk.

A hercegek is sokfélék lehetnek. Lehet izmos, vékony, vastag, undok, kedves, egy vérbeli Casanova, vagy egy hamisítatlan Don Quijote. De bármilyet is ejtsen utunkba a sorsnak nevezett élet, soha nem adjuk fel a keresést. És mennyit változtunk mi királylányok. Ma már mi keressük a herceget, és nem a herceg keres minket.

Csalódunk, sírunk, elhatározzuk, hogy nem kell több béka- király, aztán jön egy, akivel megint bepróbálkozunk, és újra reméljük, hogy ő lesz az.

Azonban azt se felejtsük el, hogy a mai világ királylányainak sok próbát ki kell állniuk, miközben ez a herceg feladata lenne a klasszikus mesék alapján. Minden nő próbál sajnos egy maszkot felvenni, méghozzá egy olyat, amilyet látni szeretne a kiszemelt herceg. Pedig talán mi sem lenne egyszerűbb, ha véget vetnénk a farsangi maszkos mulatságnak, és magunkat mutatnánk?! Hiszen ha a kiszemeltnek igazi valónkban nem tetszünk, akkor felesleges is próbálkozni vele, és amúgy is, ki szeretne egy álarcot hordozni magán állandóan. Nem túl nagy erőfeszítés állandóan mást játszani?! Meg amúgy is, egyszer minden kiderül!

És a hercegek mire várnak? Igen, a királylányra. A királylányra, aki nem visel állarcot, akit úgy lehet szeretni, ahogy van. Hiszen lehet, hogy a herceg is egy egyszerű jobbágy, aki szintén állarcot visel, és bízik abban, hogy egy szépséges királylány majd beleszeret. De ismét itt az a gond, ami az ál- királylányok esetében, hogy a lepel egyszer úgyis lehull.

Ilyen képmutató a mai világ, és csak egymás dolgát nehezítjük meg a keresésben. Az emberek azért hordanak állarcot, és azért viselkednek máshogy, mint amilyenek valójában, mert külsőségek alapján ítélünk. Talán több időt kellene arra fordítanunk, hogy megismerjük a másikat. Erre felhozhatom a csiszolatlan gyémánt esetét. Hiszen a gyémánt is csak egy egyszerű széndarab, de ha dolgozunk rajta egy kicsit, rögtön gyémánttá válik.

És jön a következő nagy kérdés?! Akadály a távolság? Ebben nagyon megoszlanak a vélemények. Szerintem, ma a 21. században minden megoldható. Nem hiszem azt le, hogy egy kapcsolat ne működhetne akár úgy is, hogy nem találkoznak minden nap. Persze most ne azokat a távkapcsolatokra gondoljunk, amikor két ember hónapokig nem látja egymást. Hanem mikor például csak hétvégéken tudnak egymással találkozni! Én hiszek abban, hogy ez működhet! Hiszen két felnőtt ember miért ne tudna kompromisszumra jutni e téren? Nem azt mondom, hogy ez a végtelenségig működhet így, de egy darabig biztosan! Aztán el lehet gondolkozni, hogy a két fél mit is szeretne egymástól, hogy ő e az a bizonyos herceg, vagy a hírhedt királylány?!

Bonyolult királyfik és királylányok vagyunk. Sokszor azonban saját magunknak bonyolítjuk meg a helyzetet, és sokszor így veszítjük el a valódi királylányt, avagy királyfit. Talán nem szabadna a múlton rágódni, és azt mondani, hogy mással régen is ugyan ez volt, most is biztos így lesz. Ez szintén olyan örökös hiba, amit általánosításnak nevezünk. :)

Tanuljunk a hibáinkból, de azért nézzünk kicsit pozitívabban előre! Ne lógasd az orrod, nézz előre… lehet épp előtted, van az, akit te keresel, csak valami idióta kifogással azt mondod, hogy ő nem, mert távol van. :)