Vajon az idő tényleg olyan fontos dolog az életünkben? Talán a sors irányítja életünk minden percét? Vagy az élet tényleg csak véletlenekből áll? Vajon ha mindenhova időben odaérek, akkor máshogy alakulna az életem? És meg volt írva az életem könyvében, hogy találkoznom kell azokkal a pasikkal, és csalódnom bennük, hogy mire oda jutok, addigra megfontoltabb és tapasztaltabb legyek, hogy minden velük járó akadályt könnyebben átugorjak? Vagy csak túl aggódjuk a dolgokat, és alapjába véve az időzítésen múlik minden?

Mikor nagyon várunk valamit, akkor „ólomlábakon jár az idő”, és mikor megkapjuk azt, amit szeretnénk, akkor „repül az idő”. És nagyon tud fájni, ha a repülésből ólomcipőbe kényszerül az idő. Mikor egyik percben még repültél te magad is, és boldog voltál, a másikban pedig kapsz egy ólom topánkát, ami nem épp egy Lorenzi, de kénytelen vagy viselni, nem épp kényelmes dolog. Viszont néha kénytelenek vagyunk elviselni a kényelmetlen, súlyos lábbelit, hogy idővel újra szárnyalhassunk.

És mi van, ha az élet igen, mégis csak az időzítésről szól, és nem a sorsról? Meg kell tanulnunk, megtalálni a megfelelő pillanatot, amikor kimondunk bizonyos érzéseket és gondolatokat. De vajon honnan kell tudnunk, hogy az a megfelelő pillanat? Mi van, ha elhamarkodunk bizonyos kijelentéseket? Egy kapcsolatban mikor lehet kimondani, azt, hogy szeretlek? És mi van, ha ezzel az egyetlen szóval mindent elrontunk? Várjuk, meg míg a másik kimondja, vagy ha ezt érezzük, akkor már ki lehet mondani a bűvös szót? És mi van, ha elkésünk ennek a szónak a kijelentésével? Eddigi életemben sajnos nem éppen jól időzítettem, nem akkor mondtam ki a szép szavakat, amikor kellettek volna, talán még érniük kellettek volna az érzéseknek, és várni, hogy ne csak én érezzem úgy, hanem a másik fél is. Lehet egyáltalán logikusan irányítani az érzelmeket?

Vannak, akik egy fellángoláskor már kijelentik, hogy szeretik a másikat, és vannak, akik még sohasem találkoztak ezzel az érzéssel, és nem mondják ki, mert hogy mondják ki, ha azt se tudják milyen az?!

Talán meg kellene különböztetni a fellángolás érzését a szerelemtől. De vajon mi is a különbség? Szerintem mindkét szó a kapcsolat egy bizonyos szakaszába sorolható. A fellángolás a kapcsolat elején az a mindent magával vivő érzés, mikor még nem egészen ismeritek egymást. És a szerelem csak ezután jön. Mikor már mindent tudsz a másikról, és mégis elfogadod úgy, ahogy van. Akkor is, ha szőrös a mellkasa, ha kabaré közben annyira nevet teával és májkrémes kenyérrel a kezében, hogy mindent teliköpköd a szobában.

Hát igen, rá kellett jönnöm, a herceg, aki utoljára próbálkozott a szívem elrablásával talán azért nem járt sikerrel, mert csak egy fellángolás volt, és nem egy mindent vivő szerelem.

DE! És van egy de, mert nő vagyok, és nem is annyira tökéletes. Mint tudjuk, hogy a nők inkább használják az agyuk bal, érzelmesebb felét, a pasik viszont a logikusabb, jobb felét. De valóban ennyire egyszerű a helyzet? Ha kapcsolatokról van szó, mi a jobb, ha a szívünkre hallgatunk, vagy ha az eszünkre? És mi van, ha mindig ugrál a jobb és a bal agyféltekénk működése?!

A sokat emlegetett, ex- királyfinál az első pár napban a nagy döbbenet után a gondolataim elég rendesen ugráltak a képzeletbeli kapcsolón a jobb és a bal agyféltekém között. Jelentem, győzedelmesen nyert a jobb agyféltekém! :-) Hétfőn még azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám vissza szerezni, kedden megöltem volna, pénteken már 4 randim volt leszervezve a következő 6 napra. :)

Talán ő jól időzített velem kapcsolatba. A megfelelő időben mondta el a megfelelő mondatot nekem. De vajon másnál is jól időzített, vagy már rég lekéste azt az időt?!

Talán mégsem vagyok annyira egy elveszett lélek! :)

 

U.i.: Valamelyik kedves hím-ismerős elmondhatná, pasi szemmel milyen 2 szék közül a földre esni?! …:)